Nem tudom, mikor és hol romlott el ennyire a helyzet. Én már ebbe csöppentem bele és nagyon nem értettem a miérteket, sőt, az elmúlt években nem is sikerült megfejtenem az okokat.
Napi szinten látjuk és kezeljük emberek tucatjait, akik 90+%-ban saját maguknak okozták betegségeiket és továbbra sem óhajtanak változtatni.
Csak egy pár példa:
Ötvenes éveiben járó kövér férfi. Többször stentelték a szívét, kicsit már cukros is. Többször volt már mélyvénás trombózisa. Most is emiatt jött. Szerencsére “csak” felületes vérrög alakult ki. A vizsgálatok ideje alatt többször kijárkált dohányozni
Még éppen ötven alatti hölgy. Kövér. Nem-inzulinos cukorbeteg. Két stenttel él együtt. Napi szinten tízféle gyógyszert szed. Banális rosszullét miatt jött. Semmi izgalmatosat nem találtunk. Azért rákérdeztem az életmódra, diétára. Aznap pogácsát és virslit evett. De ez rendkívüli nap volt. Általában rozskenyeret eszik párizsival. Saját nézőpontja szerint tartja a kiírt diétáját, merthogy édeset nem eszik.
Szintén negyvenes éveiben járó nő, stroke után. Valószínűleg kellőképpen nagy felkiáltójelet jelentett életében a stroke, ezért kisebb – igazából megfoghatatlan – tünetek miatt is bejött. Szerencsére nem találtunk semmit. A stroke-ja miatt egyik pillanatról a másikra ötféle gyógyszert indítottak nála. Hogy miféle életvitelbeli módosításokat hajthatna végre, nos… arról nem esett szó.
Hogyan lehet ebből kimozdulni? Tényleg csak azon múlik, hogy az orvosoknak több időt kell rászánniuk a betegekre? Az oktatás, a társadalom és az emberrel foglalkozó szakterületnek mik a teendői? A majd’ minden zsebben megbújó okostelefonok végtelen tudást rejtenek. Ezeket nem tudjuk vagy nem akarjuk használni? A kényelem volna a fő marasztaló erő? Komfortzónából kimozdulni nehéz. Családdal, környezettel, szokásokkal szembemenni még nehezebb.
Sok-sok kérdés, kevés válasz. S nem is egy választ keresünk, hanem az adott személy válaszát.
