“Azért a magyar embernek az egészségtudatossága nagyon komoly edukációt – hogy úgy mondjam: nevelést – igényel.
Nagyon sokáig abban a hitben volt hagyva a magyar választópolgár, hogy neki nem kell törődnie semmivel, van egy ingyenes – sose volt az, de úgy volt kommunikálva – egészségügy.
Tessék nyugodtan azt csinálni, amit akar, majd mi meggyógyítjuk – olyan körülmények között, ahogy.”
Ó, bár ott lehettem volna!
Ez a gondolat a mai helyzet egyik kulcsa. Mert lehet arról beszélgetni, hogy GDP arányosan mennyit nem költünk az EÜ-re, vagy hogy éppen penészt vagy zsírra szállt port látunk az üzemi konyhán. Kb. tökmindegy, mert siralmas a helyzet.
DE: ott a lényeg, hogy az emberek miért kerülnek kórházakba, bocsánat: ispotályokba.
Sajnos igen jelentős arányban életvitellel összefüggő betegségek miatt. Wikonkál doktor onkológus. Kutatásfüggően a tumoros betegségek 60-70%-át lehetne megelőzni egészséges életmóddal.
Sajnos a fenti megállapításra nem csapott le Kulja Andris, pedig nem sokkal később szóba került a kórházi koszt, ahol vaj, párizsi, szalámi, kenyér, kefír és “rengeteg jó szó” hangzott el, mint a menüt gazdagító elem.
Ismét a főigazgatótól idézek:
“Nem hiszem, hogy a kórházi koszton múlik az egészséges élet, hanem hogy mondjuk otthon mit eszünk.”
Ó, bár ott lehettem volna!
Tehát valaki valamilyen bajsággal bekerül az ispotályba. Így járt. Kellemetlen. Neki is, meg a rendszernek is. A rendszer jól működik, ha nincs benne beteg.
Máshonnan idézve: “Felkészültünk a télre, de havazással nem számoltunk.”
Hospitalizációt (kórházi felvételt) igénylő betegek életmódjában úgy 99%-ban tudnék találni fejleszthető területet. Tehát, amikor a beteg bekerül az ispotályba, azt tekinthetnénk egy gyorstalpalási lehetőségként is! Hiszen ott vannak a szakemberek, akik tudják, hogy mi lenne jó. A beteg megkaphatná a minőségi, egészsége szempontjából fontos táplálékot. Megtapasztalhatna olyan alapanyagokat, amelyek olcsóak, egyszerűen elkészíthetőek és mégis alig fogyasztjuk őket. Csak egy példa: lencsét milyen gyakran eszünk pl?
A pár benti nap alatt a beteget valamelyest kiművelve engednénk haza. Otthon lenne mibe kapaszkodnia és talán hasznosítana is valamennyit a tudásából.
Meg nem mentettük a beteget, de esélyt adtunk neki a fejlődésre. S ha sokan fejlődnek egy picit, akkor már csak azzal hatalmas terhet vehetnénk le a rendszer válláról.
A kórházon kívüli beteganyaggal is kell foglalkozni és az ott befektetett forintok pláne jól hasznosulnak, hiszen ha a honpolgár nem lesz beteg, akkor többet tud termelni. Azaz több bevételt jelent és kevesebb kiadást. Jó üzletnek hangzik.
